|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 76 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-76 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Csirák Csaba 2009. január 6.Csirák Csaba szatmárnémeti helytörténész és művelődéskutató több könyvet és számos cikket közölt már a szatmári magyar színjátszásról. A helyi kulturális hetilap, az Ilyés-Benedek Ildikó által szerkesztett Szamos idei első számában Juhász Gyula két szerelmének szatmári vonatkozásairól írt. Csirák Csaba kifejtette, „sok a feltáratlan terület és elfelejtett személyiség. A világhírű Svéd Sándor nevét sokan ismerik ugyan, de kevesen tudják, hogy Szatmárnémetiben tanult”. /Sike Lajos: Juhász Gyula múzsái a szatmárnémeti színpadon. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 6./2009. február 3.Szatmárnémetiben február elsején emlékeztek arra, hogy Merlás Tibor plébános, tiszteletbeli főesperes, a Romániai Kolping Szövetség prézese tíz éve szolgálja a Szentlélek templomot. /Csirák Csaba: Tíz év a Szentlélek templom szolgálatában. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), febr. 3./2009. február 11.A 2008-ban megjelent szatmári könyvek és tudományos-kulturális kiadványok (összesen 280) közelmúltban megtartott seregszemléjén a Szamos kulturális hetilapot a legjobbnak járó díjjal tüntették ki. A szatmári magyarság alig egy éve indult művelődési folyóirata a Szatmári Magyar Hírlap mellékleteként jelent meg. Jól döntött a Scriptor Alapítvány kuratóriuma (elnöke Szilágyi Ferenc vállalkozó), amikor elhatározta, hogy alig egy esztendővel a Hírlap Könyvek sorozat beindítása után (főszerkesztője Veres István) egy külön művelődési lapot is megjelentet. Ilyés Ildikó, a Szamos főszerkesztője a lap alapítói közé tartozik. A rendszerváltás utáni próbálkozást, a Szamoshát című lapot /1990-1994/ már régen elfelejtették. A Szamosba olyan tekintélyes értelmiségiek írnak rendszeresen, mint Bura László nyelvész, közíró, egyház- és helytörténész, Muhi Sándor grafikus, művésztörténész, Mandula Tibor történész, Csirák Csaba kultúrtörténész, Fazekas Lóránt biológus-madárkutató és újabban Kiss Sándor matematikus és Danku Pál helytörténész. /Sike Lajos: Szamos-lap a kultúráról. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 11./2009. május 21.Május 20-án – a Szamos hetilapot megjelentető Scriptor Alapítvány javaslatára – a Szatmár megyei RMDSZ-szervezet megbeszélésre hívta a megye magyar kulturális szervezeteinek képviselőit, illetve a magyar kulturális élet jeles személyiségeit Bura László, a találkozó moderátora megfogalmazta, a cél az identitás megőrzésére irányuló tevékenységek, rendezvények számbavétele volt, továbbá az útkeresés annak érdekében, hogy ezt átadják a fiatalabb nemzedéknek. Több, Kárpát-medencei szintű rendezvény szervezője ugyanis meglehetősen idős már. Csirák Csaba a Hajnal akar lenni népdaléneklési versenyt, valamint a Gellért Sándor szavalóversenyt, Muzsnay Árpád pedig a Páskándi-megemlékezéseket, a Rákóczi-megemlékezéseket, valamint az Ifjú szívekben élek irodalmi vetélkedőt bocsátotta „kalapács alá“, mondván: mindketten szeretnék, ha fiatalabbak vennék át a rendezvényekkel kapcsolatos teendőket. Szilágyi Ferenc vállalkozó szerint állandó fórumot kellene működtetni, melynek keretében felelős személyek mérlegelnék a megye magyar hagyományőrző és kulturális törekvéseit, ezekből felállítanának egy rangsort. Kovács Jenő nagykárolyi polgármester kifejtette: a magyarságon belül a szatmári identitástudatot kell erősíteni. Konglovits Éva a nagykárolyi Rekettye néptánccsoport képviseletében elmondta: kezdeményezték, hogy néptáncot oktassanak az iskolában, azonban kiderült, hogy nincs erre kapcitásuk. Sok egyesület elakad a pénzszerzés, illetve a támogatások elszámolása terén, mivel túlságosan bürokratikus a rendszer. Többen felvetették azt, hogy fizetett állásokat kellene biztosítani azok számára, akik a magyar kultúrát és hagyományokat széles körben népszerűsítenék. Felmerült az is, hogy a már „bejáratott“ rendezvényeket nem ártana a kulturális intézmények (színház, múzeum stb.) programjaiba építeni, mert így biztosítva lenne a jövőjük. /Babos Krisztina: Mozgósítás a magyarságért. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), máj. 21./2009. június 6.Június 5-én adták át a szatmárnémeti Identitas Alapítvány idei díját, mellyel hagyományosan azokat tüntetik ki, akik sokat tettek a szatmári magyar kultúráért, illetve a nemzeti öntudat megőrzéséért, fejlesztéséért. Az elismerést dr. Fátyol Rudolf hegedűművész, a szatmárnémeti filharmónia igazgatója, a debreceni konzervatórium professzora kapta. Varga Attila, az alapítvány elnöke köszöntőbeszédében kifejtette: a kitüntetéssel a nemzetközi hírű művész sokéves munkáját ismerik el. Neki köszönhető az, hogy a szatmárnémeti filharmónia nemzetközi hírnévre tett szert. Az ünnepelt kifejtette: számára a legfontosabb a szatmárnémeti, illetve a Szatmár megyei közönség, akikkel nap mint nap találkozik. Fátyol büszke arra, hogy 1990 óta, amikor a szatmárnémeti filharmónia igazgatójává nevezték ki, sikerült felépítenie egy társulatot. Végezetül a Fátyol Rudolf vezette Rudolf-vonósnégyes lépett fel. Az Identitas Alapítvány első év díjazottja Bura László nyelvtudós, nyelvművelő volt, utána egyszerre kapott kitüntetést Muzsnay Árpád és Csirák Csaba, nemzeti kultúránkat ápoló hagyományos rendezvényeik elismeréseképpen. A harmadik évben Fejér Kálmán zenepedagógust tüntették ki, majd Elekes Emma színművésznő következett. Tavaly Thoroczkay Sándor helytörténésznek ítélték oda az elismerést a Szatmári magyarság történelmének feltárására irányuló kutatásaiért. /Babos Krisztina: Identitas-díj Fátyolnak. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jún. 6./2009. június 14.A Mezőpetriben született Merli Rudolfot 1959. május 24-én szentelte pappá Márton Áron püspök. Harminc évig szolgált a szatmári egyházmegye különböző plébániáin, az utóbbi két évtizedben pedig Németországban, az Augsburg egyházmegyei Bubesheimban. Aranymiséjére hazajött, hogy május 30-án szülőfaluja közösségében adjon hálát Istennek. Németországban a Heimatbrief – a kitelepült, az ősei származási helyére visszatért szatmári svábok lapja – hasábjain sorozatban jelentette meg a szatmári egyházmegyében lévő sváb községek rövid monográfiáját. Írásait a Szatmári Friss Újság közölte újra. A sorozatot a Csirák Csaba szerkesztette Otthonom, Szatmár megye sorozatban adták ki 2002-ben Harminckét település története címmel. Merli Rudolf a néhai dr. Vonház István, mezőpetri származású tudós professzor 1931-ben Pécsen megjelent munkáját – A Szatmár megyei német telepítés – adta ki, újra saját költségén. Merli Rudolf tovább kutatott, ennek lett a gyümölcse a Mezőpetri története (1999) és a Mezőfény története (2001) című monográfia. Papi elmélkedéseit A csend szava című kötetében jelentette meg. /Máriás József: A hűség szava mindig hazahív. Merli Rudolf aranymiséje Mezőpetriben. = Vasárnap (Kolozsvár), jún. 14./2009. június 30.EMKE-díjak Spectator-díj Székely Krisztának értékes újságírói munkájának és higgadt politikai elemzéseinek elismeréseként, Kacsó András-díj Mátéfi Csabának és Mátéfi Zitának az erdélyi magyar néptánckultúránk megőrzése és minőségi művelése érdekében előadói, oktatói, együttes-vezetői tevékenységükért, Bányai János-díj Zsigmond Győzőnek a romániai magyar egyetemi oktatás szervezéséért, magyar tudományosságunk külföldön való népszerűsítéséért és elismertetéséért, a romániai népi kultúránk kutatásában kifejtett tevékenységéért, Kún Kocsárd-díj Csirák Csabának közösségünket „kiművelt emberfőkké” tevő közművelő és helytörténészi tevékenységéért, Nagy István-díj Haáz Sándornak kiváló zenepedagógiai, karnagyi és művészetszervezői munkásságáért, Bánffy Miklós-díj a Csíki Játékszín társulatának tíz éves sikeres színházteremtő munkásságukért, Kovács György-díj Mátray Lászlónak a temesvári magyar színjátszás több évtizedes szolgálatáért, az erdélyi hagyományos közösségi színházi modell működtetésében vállalt szerepéért, Poór Lili-díj Kovács Évának a szatmári színjátszás hűséges szolgálatáért, változatos, hatásos színészetéért, beszédművelő munkásságáért, Szentgyörgyi István-díj Kubánda Olgának az amatőr színjátszásban és a Jádzó vezetőségében betöltött áldozatos tevékenységéért, Szolnay Sándor-díj Murádin Jenőnek az erdélyi magyar vizuális kultúra kiváló ismerőjének és ismertetőjének, több évtizedes művészettörténeti kutatómunkája és művészeti írói tevékenysége elismeréseként, Monoki István-díj Bende Katalinnak következetes és fáradhatatlan kultúrérték-mentésben, nemzedéknevelésben és művelődésszervezésben kifejtett munkájáért, Balázs Ferenc-díj a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátusnak a történelmi régiókban élő magyar közösségek versenyképességét elősegítő felnőttképzésben nyújtott támogatásáért, gr. Mikó Imre-díj Király Istvánnak az erdélyi magyar képzőművészetet pártoló tevékenységéért. /Művelődés (Kolozsvár), 2009. május-június/2009. november 8.Októberben tizenkilencedik alkalommal tartották meg Szatmárnémetiben a Hajnal akar lenni (HAL) népdaléneklési versenyt. Október 24-én, a versenyen bemutatták a Hajnal akar lenni /Otthonom, Szatmár megye 31. kötete, Szatmárnémeti/ című népdalos kötetet, Fejér Kálmán zenetanár és dr. Olsvai Imre népzenekutató válogatásában. Az első olyan kötet, amely Szatmár alatt a történelmi Szatmárt érti, nem a Trianonban átszabott megyét. Százötvennyolc népdal található a kötetben a magyar népzene legrégibb rétegétől az új stílusú dalokig, szatmári magyar népdalok. Fejér Kálmán lassan húsz esztendeje elkötelezte magát a Hajnal akar lenni népdaléneklési verseny szakmai irányításának, Szatmár megye egyik legismertebb szaktekintélye ebben a műfajban. Táncházmuzsikusként, gyűjtőként, kiadványok szerzőjeként, énekesek felkészítőjeként egyaránt ismert. Dr. Olsvai Imre népzenekutató, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének ny. főmunkatársa szakmai szempontok szerint ellenőrizte a kötetbe került darabokat. /Csirák Csaba: Új szatmári népdalos könyv. = Vasárnap (Kolozsvár), nov. 8./2011. június 26.Vélemények a kisebbségi kultúra jövõjérõlA tanácskozáson számtalan idõszerû téma hangzott el A posztModern Távlatok mûhely által szervezett, A kisebbségi kultúrák - vidéken címû tanácskozáson a generációváltásról is szó esett. Kérdés: kik lesznek a jövõben a kulturális rendezvények szervezõi. A posztModern Távlatok mûhely által az elmúlt héten szervezett tanácskozás a generációváltást is boncolgatta. Kereskényi Sándor, a tanácskozás szervezõje arra a kérdésre kereste a választ, hogy várható-e generációváltás a kultúraszervezésben. Stier Péter, az RMDSZ szatmárnémeti szervezete kulturális bizottságának alelnöke elmondta, hogy az RMDSZ-en belül elkezdõdött a generációváltás, megvan még az idõsebb korosztály, kezdenek felzárkózni a fiatalok, de hiányoznak a negyvenesek. Az olyan nagyszabású rendezvények szervezésére is vállalkoznak majd fiatalok, mint a Hajnal akar lenni népdaléneklési verseny, a Gellért Sándor vers- és prózamondó verseny, az �?lõ Rákóczi, a Páskándi- és a Jakabffy-napok stb. Kónya László fõtanfelügyelõ-helyettes szerint a kisebbségi harc fõ eszköze a civil mozgalom. Sajnos kevés a kezdeményezõ fiatal. Probléma az is, hogy a tanárok nem mennek el még azokra a rendezvényekre sem, amelyek az õ szakkörükön belül történik. Meg kell találni a módját annak, hogy a mennyiség ne menjen a minõség rovására. Más vélemények Rist Gabriella, a Német Demokrata Fórum kulturális tevékenységeit ismertette. Ezen a területen nincsenek problémák, hiszen a svábság egyre csökkenõ létszáma miatt nagyobb az összetartás. Szinte valamennyi sváb lakta településen van fúvószenekar és néptáncegyüttes. Igli Brigitta fiatal képzõmûvész abban látja a problémát, hogy egyre több fiatal hagyja el a megyét. Egy egységes értékrendszert kellene kialakítani és megkülönböztetni a mûvészetet a mûkedveléstõl. Nagyon hiányzik a kritika. Dr. Tallián Ferenc azokat az idõszakokat említette meg, amikor a kultúra virágzott Szatmár megyében. Thoroczkay Sándor arról beszélt, hogy van néhány jól bejáratott hagyományos rendezvény Szatmár megyében, de ezek egy része kezd egyhangúvá válni. Ezeket eladhatóbbakká kellene tenni. Csirák Csaba Márton Áron püspököt idézte, aki azt mondta, hogy: Erdélyt a magyar anyák veszítették el. Vigyázzunk, nehogy így járjon a magyar kultúra is! �?gy kell tanítani, hogy a tanítvány túlszárnyalja a tanárt. erdon.ro 2011. október 31.Bőven akad még fehér folt Szilágyi Domokos életművébenKét nap alatt három helyszínen – Szatmárnémetiben, Nagysomkúton, valamint Kolozsváron – emlékeztek meg Szilágyi Domokosról a hétvégén a költő halálának 35. évfordulóján. „Bőven van még mit felfedezni Szilágyi Domokossal kapcsolatban, az alaposabb kutatások fényében pedig jobban megismerhetővé válhat a költő, és jobban tudjuk majd értékelni életművét” – ez volt az egyik alapvető következtetés, amelyet levontak a hétvégén Szatmárnémetiben tartott irodalmi tanácskozás résztvevői. Szilágyi Zsófia Júlia úgy vélte, Szilágyi Domokos írásainak körülbelül egyharmada máig ismeretlen. Az irodalomtörténész két évvel ezelőtt adott ki egy kötetet, amelyben az általa felfedezett számos olyan költemény is szerepelt, amelyre különböző lapokban, levelekben bukkant rá. Mint elmondta, azóta is talált a nagyközönség számára eddig ismeretlen Szilágyi Domokos-verset. Muzsnay Árpád, a rendezvénysorozat főszervezője hasonlóképpen vélekedik – mint a Krónika érdeklődésére kifejtette: igen hasznosnak tartaná, ha valaki felvállalná az erdélyi magyar írók, költők intézményes formában történő kutatását, ugyanis nagy szükség lenne a kritikai kiadásokra ahhoz, hogy alapos képet alkothassunk egy-egy irodalmár életművéről. Muzsnay Árpád szerint a munkát mielőbb el kell kezdeni, hogy a kiadvány 2013-ra, a költő születésének 75. évfordulójára elkészülhessen. Szilágyi Domokos családi levelezésével kapcsolatban például Csirák Csaba szerkesztésében korábban megjelent egy kötet, kellene azonban ennek a „párja” is, azaz jó lenne megismerni azokat a leveleket, amelyeket neki írtak, illetve a költő különböző szerkesztőségekhez írt leveleit is. Az irodalmi tanácskozás keretében Láng Gusztáv megpróbálta elhelyezni Szilágyi Domokost az erdélyi és az összmagyar lírában, kitérve a központ és a periféria viszonyára a második világháború utáni magyar irodalomban. A szatmárnémeti szobor koszorúzását megelőzően Nagy Gyula magyartanár a lázadó művészből a hatalommal megalkuvó értelmiségivé lett költő életútja kapcsán megfogalmazta a kérdést: érdemes-e vállalni a prófétasorsot, van-e célja az értelmes cselekedetnek egy irányvesztett társadalomban? Majd felelt is rá: „olvasatomban a válasz lehangoló”. Nagy Zsuka költő, nyíregyházi folyóirat-szerkesztő saját, Szilágyi Domokos által ihletett versével idézte meg a költőelődöt, majd a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákjai, illetve Havas Judit, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa mondott verset. Muzsnay Árpád az EMKE, Kereskényi Gábor pedig a szatmárnémeti önkormányzat nevében a magyar líra népszerűsítéséért kitüntetett két színművészt, Marcel Mireát és András Gyulát. A szombati, nagysomkúti megemlékezésen a nagybányai Németh László Gimnázium diákjai is szavaltak, valamint részt vett az ünnepségen Magyarlápos küldöttsége, ahol gyermekéveit töltötte a költő. „Szilágyi Domokos a tragikus magyar költői sors megtestesítője, életművében sikerült egyesítenie a beláthatatlan magasságokat és mélységeket” – hangsúlyozta Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja szombaton a költő sírjának megkoszorúzásán, a Házsongárdi temetőben. „Fontos tanulság számunkra Szilágyi Domokos élettapasztalata, amely a megbékélés jegyében fogalmazható meg. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy képesek legyünk átérezni és megérteni a ránk hagyott életművet” – fogalmazott a főkonzul. Kántor Lajos ugyanakkor kifejtette: nem a Házsongárd lakójára kell emlékeznünk, hanem az élő költőre. A Kolozsvár Társaság elnöke szintén az életműben fellelhető mélységre és magasságra hívta fel a jelenlevők figyelmét, majd hozzátette: Szilágyi Domokos soha nem tartozott a divatos költők közé, rendhagyó módon kell rá tekintenünk. A költő halálának 35. évfordulója alkalmából szervezett rendezvénysorozat a Kolozsvár Társaság székhelyén folytatódott, ahol Szilágyi Domokos a mai emlékezetben címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést. „Hatalmas életműről beszélhetünk, amelynek megértése és megfejtése nem egyszerű. Az egyik legfontosabb kérdés talán az, hogy a költő ismert-e határokat, és ha igen, hogyan lépte túl ezeket” – indította a beszélgetést Kántor Lajos, az esemény moderátora. Mint mondta, már több éve próbálkozik egy kettős életműfeltárással, amelynek során Szilágyi Domokos mellett Szabédi László erdélyi költő műveit szándékszik megfejteni. „Az életművek elemzésével szeretném felrajzolni az adott korszak képét is, Erdélynek ezt a furcsa, de termékeny időszakát. Az egymásra vetítésnek köszönhetően a művek különös megmutatkozásának lehetünk tanúi, emellett pedig minden bizonnyal Szilágyi Domokos nagysága is hangsúlyosan kirajzolódik majd” – részletezte Kántor Lajos. „Úgy gondolom, ha nem egy brutális korban születik, Szilágyi életműve sokkal játékosabb lett volna, hasonlóan Weöres Sándor verseihez” – vélekedett az eseményen Pécsi Györgyi magyarországi irodalomkritikus. Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész ugyanakkor elmondta: a teljes életmű feltárása és feldolgozása nagyon sok időt és anyagi fedezetet feltételez, amelynek megvalósítására jelenleg nincs intézményesített eljárásmód. Hozzátette: a költő verseinek kutatása továbbra is az önkéntesek feladata. Kőrössy Andrea, Babos Krisztina Krónika (Kolozsvár) 2012. április 13.Feltámasztani az elfeledett nagyságokat – beszélgetés Csirák Csaba helytörténésszel1942. március 20-án született Nagykárolyban. Helytörténész, művelődésszervező, számos helytörténeti témájú kötet szerzője, több hagyományos kulturális rendezvénysorozat elindítója és főszervezője, a szatmárnémeti Szent-Györgyi Albert Társaság alapítója és társelnöke. 1963-tól 2002-ig gyógyszerészként tevékenykedik Nagykolcson, valamint a szatmárnémeti székhelyű megyeközi gyógyszerészeti hivatalnál, majd nyugdíjazásáig a szatmárnémeti magyarigazolvány-kibocsátó iroda munkatársa. – Mikor és hogyan kezdte közművelődési tevékenységét? – Nagy fordulatot jelentett számomra, amikor 1963-ban megnősültem, és elkezdtem dolgozni a nagykolcsi gyógyszertárban. Reggel 8-tól délután 4-ig fehér köpenyben vártam az ügyfeleket, majd a gyógyszertár átalakult művelődési otthonná. Itt próbáltunk többek között a helyi szavalócsoporttal az irányításommal. Legsikeresebb produkciónk az a versmondó sorozat volt, melynek keretében több mint 30 szatmári származású, illetve erdélyi költőt mutattunk be. Ezek között két megismételhetetlen előadást tartok számon, a Gellért Sándort és a Kányádit. Ezek nagyon népszerűek voltak a környéken, a sajtó is szerette őket. Arra is volt példa, hogy a környező falvakból szekérrel jöttek az emberek a fellépéseinkre. Szamoskrassón megesett, hogy nyitva kellett hagynunk a helyi kultúrház ajtaját, hogy azok is hallják az előadást, akik nem fértek be az egyébként eléggé tágas terembe. A sikerhez az is hozzájárult, hogy például Kányádi Sándor is megjelent időnként a színpadon, aki közvetlenségével elbűvölte a közönséget. – Mindez a kommunista időkben zajlott. Nem voltak problémái a hatóságokkal? – A hatalommal állandóan gondjaim voltak, sokszor rendeltek be, hogy a közéleti tevékenységemről faggassanak. A Szekuritátéra egyszer sem citáltak be, az viszont előfordult, hogy a gyógyszerészeti hivatal párttitkára vasárnap reggel szalasztotta értem a nagykolcsi tanács futárát, hogy beszélgessünk Ceauşescu elvtársról és a pártról. Ilyenkor elég jól kivágtam magam, tájékozott voltam az aktuálpolitikai kérdésekben, hiszen minden elérhető magyar lapra előfizettem, mert kötelességemnek éreztem a magyar nyelvű sajtó támogatását. A sajtógyűjteményemet egyébként nemrég a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Iskolaközpontnak adományoztam, a korábban a pincémben tartott lapok elszállításához kétszer kellett fordulnia a kiküldött autónak. Pár év közéleti tevékenység után azonban kemény hatósági zaklatásoknak lettem kitéve. – Miként viszonyultak tevékenységéhez a falusi emberek? – Az emberek körében elfogadott voltam. Egyre többen és többen jelentkeztek, nagyon sokan kaptak kedvet az ilyesmihez. Volt olyan időszak, hogy három amatőr csoportom is volt. Az egyik kisiskolásokból állt, a másik volt az aranycsapat, azaz a középiskolások, akik járták a megyét, és volt egy munkás-szavalócsoportom is. Ez főleg kőművesekből állt, de tagja volt például a berencei Kovács család volt libériás inasa is, Imre Miklós, aki négy osztálya ellenére hihetetlenül széles körű műveltséggel rendelkezett, többek között tangóharmonikázott és hegedült is. Volt még egy eseménysorozat egyébként, ami megmozgatta a környéket. Miután bemutattuk a költőket, három alkalommal szerveztünk diákok számára vetélkedőt a szatmári költők kapcsán, melyek keretében a versmondáson kívül a szerzők életútjával kapcsolatos ismereteiket is díjaztuk. – Hogyan végződött a vidéki pályafutása? Szerepük volt ebben a zaklatásoknak? – Miután a hatalom megállapította, hogy felforgattam a községet, a korszak gyakorlatának megfelelően fölfelé buktattak – állást ajánlottak a szatmárnémeti megyeközi gyógyszerészeti hivatalban. Azonban ott is nyughatatlan voltam – mivel csoportom nem volt, előléptem előadóművésszé. Emlékezetes számomra, amikor Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszékötetét dramatizáltam, és Csilla lányommal előadtam a színház stúdiótermében, majd számos más helyen. Ez nem keltett politikai felháborodást, Sütővel nem mertek kikezdeni, mert ő is magas rangú pártaktivista volt. – Ezek szerint a további fellépések nem maradtak következmények nélkül… – Valóban nem. A Hiszek a szóban című előadásunk miatt, mely lényegében irodalmi összeállítás volt az anyanyelvről, már gondjaink adódtak. Felléptünk vele Szászrégentől Nagyváradig és Nagybányáig. Lényegében ez lett az utolsó pódiumműsorom, amit nyíltan megtarthattam, a marosvásárhelyi előadást ugyanis magnóra vették és meghallgatták a pártnál. Még haza sem értünk, a rendezőt, Gyöngyösi Mártont behívatták a Szekuritátéra, majd addig zaklatták és üldözték, amíg el nem hagyta az országot. Az előadásokat egyébként még az első fellépés előtt be kellett mutatnunk egy úgynevezett vizionálóbizottságnak, tartottunk egy kritikai főpróbát. Így ment ez egyébként a színházban is – először az elvtársaknak kellett mindent eljátszani ahhoz, hogy színpadra kerülhessen. Itt persze csak azokat a verseket mondtuk el, amelyek nem bántották a fülüket, a vásárhelyi felvétel segítségével viszont azokat is hallották, amelyeket a közönségnek szántunk. – Ezzel véget ért nyilvános ténykedése a kommunista rendszer alatt? – Ekkor úgy volt, hogy abbahagyom, és hivatalosan abba is hagytam. Az Arany-évfordulóra azonban 1982-ben mégiscsak készítettem egy balladaműsort, mellyel az akkori 5-ös számú ipari líceum magyartanárai meghívtak. Az egyik előadás 16, a másik pedig 18 órától lett volna, azonban délután háromkor, amikor odaértem, a két meghívóm sírva fogadott a bejáratnál azzal, hogy valaki a tanári karból besúgta a szekunak, hogy mi készül, onnan pedig érkezett a telefon, hogy a fellépésnek el kell maradnia. Aztán még készítettem egy Bartók-emlékműsort, amit egyszer előadtunk Nagykárolyban, majd minden ajtó bezárult előttem Szatmár megyében. – A rendszerváltás után ismét belevetette magát a munkába… – Igen, 1990-ben indítottam útjára a Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyt, 1991-ben a Hajnal akar lenni népdaléneklési versenyt, majd 1993-ban az Itthon helyismereti vetélkedőt. Ezek a rendezvények Kárpát-medencei kitekintésűek, és mind a mai napig élnek, sok minden más mellett a kapcsolattartásra is kitűnő lehetőséget biztosítottak. A szerbiai háborús események idején például megszakítottuk a vetélkedőt, és felkérettük a színpadra az egyik vezető tanárt, ő számolt be nekünk arról, hogy ott tulajdonképpen mi is történik. Megdöbbentő volt a beszámoló, akkor jöttünk rá, hogy a média távolról sem tükrözi az ottani valóságot. Az Itthon verseny pedig azért született, mert rá kellett jönnünk, senki nem tud a településéről szinte semmit. A vetélkedő indításakor jelent meg az Otthonom, Szatmár megye sorozat első kötete, melyet nagyrészt történelemtanárok állítottak össze a rendelkezésükre álló forrásokra támaszkodva. Kiderült, nagy igény van erre, így 1993-tól mostanáig 39 könyv látott napvilágot a sorozatból. – Úgy tudom, nemcsak kulturális és történelmi feltárótevékenységet folytatott? – Nem, 1990 februárjában jegyeztettük be a Szent-Györgyi Albert Társaságot, mely – tudomásom szerint – a rendszerváltás utáni első romániai magyar civil szervezetnek számít. A nyughatatlanságomat itt igazán jól kiélhettem. Telefonos lelkisegély-szolgálatot hoztunk létre, mely a római katolikus püspökségen működött. Itt önkéntes munkában – előzetes képzés alapján – elsősorban lelkészek és orvosok vállaltak feladatot. A szolgáltatás hét évig élt, minden péntek estétől vasárnap estig fogadtuk a hívásokat. Igénylők voltak bőven, bár fizetéses volt a beszélgetés – aki szolgálatban volt, az nem alhatott. Fordultak hozzánk idősek, fiatalok, öngyilkosjelöltek, szerelmesek, munkanélküliek… Miután a munkanélküliek száma megszaporodott, hetente szerveztünk tanácsadást is, ahol az érdeklődők gyakran egymásnak segítettek állást találni. Egy idő után viszont egyre drágább lett a telefonálás, így elkezdtek ritkulni a hívások, majd le is állt a szolgáltatás. Volt ezenkívül kórház-látogatási programunk is. Akkor még megvolt az öregek kórháza, oda minden hétvégén ellátogatott egy tagunk két tepsi süteménnyel, könyvekkel, újságokkal, és eltöltött ott néhány órát, elsősorban a magányos idősekkel beszélgetve. – Több kötetet is kiadott az évek során, foglalkozott például színháztörténettel és a szatmári zsidóság történetével… – Ezek is nagyon érdekes dolgok voltak, Szatmáron színháztörténettel tudomásom szerint előttem senki sem foglalkozott. – Jelenleg min dolgozik? – Lényegében kész egy kötetem, melynek címe A szatmári magyar színjátszás a két világháború között. Ez óriási feltáró munkát igényelt, különösképpen hogy a korabeli sajtó jelentős részéhez nem sikerült hozzáférnem, mert a kommunisták hatalomra jutásuk után eltüntették azokat az újsággyűjteményeket, melyekben a viselt dolgaikról írtak. Be szeretném fejezni a 19. századra vonatkozó színháztörténeti kutatásaimat is, és akkor teljes lenne a kép e téren. Megkezdtem a szatmári zenei élet feldolgozását, melyben egy műfajt közelebbről is megvizsgálok. A cigányprímásokat akarom feltérképezni, hogy megtudjuk, mi lett a magyar nóta sorsa, amit a kommunisták igyekeztek a köztudatból kitörölni, pedig régen fontos szerepet töltött be. Bartókra és Kodályra hivatkoztak, holott például Kodály is megmondta, hogy ez a műfaj is a mienk, és ebben is vannak mind remekművek, mind selejtmunkák. Ez nagy feladat egyébként, valószínűleg éveket vesz majd igénybe. – Mit szól ahhoz, hogy manapság az emberek nagy része nem érdeklődik a közélet, a kultúra iránt? – Egyfajta öngyilkosság, ha leszűkítem a területem bármely téren. A műveltségi szintemtől függően a világom tágul vagy szűkülhet. A közöny, főleg a könyvek iránti csekély érdeklődés sajnos meglátszik az emberek viselkedésén is. – Gondolkodott már azon, hogy tulajdonképpen miért vállal ennyi közéleti feladatot? – Erre soha nem kért meg senki, ez belső parancs. Lényegében egyfajta önismeret, önkeresés. – És elégedett? – Nem. Ha valami kicsit jobban sikerül, borzasztóan kiüresedettnek érzem magam. Engem nem dob fel a siker, de a kudarc sem keserít el. A munkát szeretem, a kutatást nagyon élvezem, hihetetlenül izgalmas dolog. Amikor az ember megtudja, hogy Szatmáron élt egy Bunkó Vince nevű cigányprímás, aki az angol királyi udvarban muzsikált hónapokig, és Bismarcknak meg Rudolf trónörökösnek is játszott… A hideg kiráz az izgalomtól, amikor olyasmit fedezek fel, hogy Liszt Ferenc keresztapa volt Szatmáron, azazhogy volt itt egy keresztgyereke – ez fel tud dobni. Vagy hogy Arányi Dezső, az első jól képzett, világhírű magyar tenor szatmári volt. Egyikről sincs például utca elnevezve Szatmárnémetiben. Miért felejtjük el őket? Egyfajta krisztusi munkát végzek – igyekszem feltámasztani ezeket a nagyságokat. Az ilyesfajta munka meg a színház számomra mindig felfedezés volt. Babos Krisztina. Krónika (Kolozsvár) 2013. július 14.Könyvbemutató a Szentlélek-templom Merk Mihály-termébenFényi József orosz szakos tanár Nagybányán élte le az életét. Az 1970-es években a világtól elzárkózva, titokban, dolgozatjavítás ürügyén megírta a Szovjetunióban kényszermunkán eltöltött éveinek drámai történetét. Nyugdíjas éveiben családjával együtt hazaköltözött Mezőfényre. Élete nagy álma volt, hogy az úgynevezett sváb deportálásról készült emlékiratai egyszer napvilágot látnak, a kényszermunka éveiről írt színdarabja pedig előadásra kerül. Egyiket sem érhette meg. Elkészült a megálmodott könyv, és forgalomba került Szatmárnémetiben a Retro-babam Kft. Negruzzi utca 7. szám alatti könyvüzletében, valamint a Baraprest üzletben, a Bercsényi utcában. Fényi József Kényszermunkán a Szovjetunióban című emlékirat-gyűjteményének szatmárnémeti bemutatója július 14-én, vasárnap du. 6 órakor lesz a Szentlélek-templom Merk Mihály-termében. (Csirák Csaba) Vasárnap (Kolozsvár) 2014. március 5.Tőkés pártos kizárólagossággal vádolja az RMDSZ-tTőkés László sérelmezi, hogy az RMDSZ elutasította a párbeszédet az erdélyi magyar pártok koalíciójáról, és „pártos kizárólagossággal” egyedül vág neki az európai parlamenti választásoknak. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke (képünkön) kedden szerkesztőségünkhöz eljuttatott nyilatkozatában bírálja a szövetséget amiatt, hogy csak két brüsszeli mandátum megszerzését tekinti céljának, holott 2009-ben az erdélyi magyarság három képviselőt juttatott az európai törvényhozásba. „Az RMDSZ mostani kormányra lépéséből is kitűnik, hogy mint mindig, ez alkalommal is inkább szót ért a Victor Ponta vezette román utódkommunistákkal, mint saját magyar autonómiapárti nemzettársaival” – állapítja meg az erdélyi EP-képviselő. Tőkés fájdalmasnak nevezte, hogy az RMDSZ figyelmen kívül hagyta mértékadó erdélyi értelmiségiek összefogásra szóló felhívását, továbbá a Magyar Polgári Párt (MPP) „irányvesztett vezérkarát” eszközül felhasználva az erdélyi nemzeti oldalt is megosztotta. Szerinte már-már a politikai-erkölcsi perverzitás határát súrolja a két alakulat törekvése, hogy jeles egyházi személyiségeket „hajtsanak fel” az RMDSZ EP-jelöltlistájára. „Az amúgy mindannyiunk teljes bizalmára érdemes Böjte Csaba ferences szerzetes és Gergely István római katolikus pap indítási kísérlete kísértetiesen emlékeztet Sógor Csaba református lelkész 2007-ben való választási indítására, amikor is szintén egy egyházi közszereplő bevetésével próbálták letörni a másik egyházi jelölt – vagyis szerény személyem – választási esélyeit” – emlékeztetett az EMNT elnöke. Tőkés egyúttal felrója a Kelemen Hunor vezette alakulatnak azt is, hogy szó nélkül elment Csirák Csaba és Muzsnay Árpád, az RMDSZ Szatmár megyei alapítóinak a napokban közzétett indítványa mellett, amely közös EP-lista állítását, ezen pedig a volt református püspöknek a harmadik helyen történő szerepeltetését kezdeményezte. Az EP-képviselő közölte, az EMNT idén is részt vesz a székely szabadság napja március 10-ei, marosvásárhelyi rendezvényén. „Merjük remélni, hogy a nagygyűlés petícióját Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettes és Biró Zsolt pártelnök együtt fogják benyújtani az új román kormánynak” – állapította meg Tőkés László. Állásfoglalásban reagált kedden az Erdélyi Magyar Néppárt is az RMDSZ kormányzati szerepvállalására, amely hatékonyságának igazi fokmérője az EMNP szerint az lehet, hogy történik-e előrelépés az autonómia ügyében. Az alakulat aggasztónak tartja, hogy a szövetség kormányzati szerepvállalását rögzítő dokumentum semmilyen garanciát nem tartalmaz az erdélyi magyar közösség jogainak érvényesítésére. „Nem sokat ígérnek az olyan megfogalmazások, mint hogy a kormány továbbra is támogatni fogja a hosszú évek óta szándékosan hátráltatott kisebbségi törvény elfogadását” – véli Toró T. Tibor EMNP-elnök. Krónika (Kolozsvár), 2014. december 15.December 6-7-én zajlott a Gellért Sándor vers- és prózamondó verseny Szatmárnémetiben, amelyet 22. alkalommal szervezett meg a szatmári Árpád Egyesület, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Szent-Györgyi Albert Társaság.A Kárpát-medence egyik legrangosabb versenyén középkorúaktól szépkorúakig képviseltették magukat a benevezők. A szakértőkből álló zsűri (tagjai: Gál Gyöngyi magyar szakos tanfelügyelő, András Gyula, Bárdi Johanna, Bodea Tiberiu, Marosszéki Tamás színművészek és Csirák Csaba helytörténész) szerint erős volt a mezőny. A zsűri az előadóművészetet és a kreatív szövegértést egyaránt díjazta. Gál Gyöngyi magyar szakos tanfelügyelő értékelésében kifejtette, hogy nagyon színvonalas volt a vetélkedő, óriási szórás volt a résztvevők életkorát tekintve (16 évestől 86-ig), ami jót tett a rendezvény színvonalának, változatos volt a versválasztás és a szerzőlista is – a népmesétől és népballadától a határon túli kisebbségi irodalom, az egyetemes irodalom nagyjaiig sokan szerepeltek az előadott művek listáján. A vasárnapi gálaműsort követően átadták a díjakat. A fődíjat az idén a nagykanizsai Baj Bianka nyerte, míg a közösségi díjat a marosszentgyörgyi Pataki Ágnes, a szavalók díját a Nagykanizsáról jött Micsinai Dominik. Pataki Ágnes a III. helyet szerezte, ugyanakkor elhozta az EMNT különdíját, a Gellért család különdíját és Keresztesi Mónika festőművész különdíját. (Tófalvi) Népújság (Marosvásárhely) 2017. augusztus 24.Szatmárnémeti 80 éves díszpolgárát, Paulovics Lászlót köszöntöttékA Szatmárnémeti Református Gimnáziumban található esperesi hivatalban összeállított ideiglenes kiállításon köszöntötték Paulovics László festőművészt. A nemrég ünnepelt 80. születésnap alkalmából köszöntötték a festőművészt szerdán Szatmárnémetiben. Szőcs Péter, a Szent István Kör elnöke köszöntötte az ünnepeltet, majd Csirák Csaba színháztörténész beszélt Paulovics munkájáról, érintve a díszlettervezéssel töltött hosszú éveket. A művész 70 alkotásából nemrég nyílt tárlat Kolozsváron, ennek kapcsán született benyomásairól beszélt Márton Evelin művészettörténész. Kereskényi Gábor polgármester egy kis meglepetéssel készült a város díszpolgárának köszöntésére, majd a születésnapos barátai mondtak köszöntőt. Paulovics László az útról beszélt, melyet követően sokan vándornak tartják. Esze ágában nem volt elhagyni annak idején Szatmárnémetit, de díszlettervezői munkájában olyan eszmei és gyakorlati megkötésekkel szembesült, hogy kénytelen volt az elvándorlás mellett dönteni. Élt és alkotott egyebek mellett Németországban és Hollandiában, most pedig a magyarországi Szentes az otthona - ám Szatmárnémeti mindig ott van a szívében és sok alkotásában. Paulovics László 1937. augusztus 15-én született Szatmárnémetiben. 1955-ben Nagybányán a Művészeti Középiskolában végzett, majd a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. 1961-ben szerez diplomát, majd három év nagybányai kitérő után, 1964-től a szatmári színház díszlet- és jelmeztervezője. Több kulturális folyóirat grafikus munkatársa volt. Festőművészeti munkái egyéni és kollektív tárlatok sokaságán jelentek meg szerte az országban. Az ő keze munkáját dicséri a Szent Lélek római katolikus templom oltárképe is. Paulovics 2015 novemberében lett Szatmárnémeti díszpolgára. szatmar.ro 2017. augusztus 28.Egy fontos színháztörténeti adattár – és szakmai tanulságai 1Örvendetes fejleménye a szakmának az erdélyi magyar színházi kiadványok megjelenésének szaporodása az elmúlt másfél évtizedben. A nagyváradi színház 1948–1960 közötti történetét Nagy Béla közel 600 oldalas munkában dolgozta fel (2009), és egy év múltán jól illusztrált dokumentumtárban adta közre a színház építéstörténetének levéltári iratait (2010). A 2011-es esztendő Marosvásárhelyen a bőség éve volt: Kozsik Ildikó kötete a marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetének első negyedszázadát dolgozta fel, és ugyanebben az évben jelent meg az az intézménytörténeti tanulmánygyűjtemény is, amelynek hat szerzője (Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán, Kovács Levente, Lázok János, Ungvári-Zrínyi Ildikó) a marosvásárhelyi felsőfokú magyar színészképzés történetének első időszakát vizsgálta más-más megközelítésből. A temesvári színház fél évszázados jubileumára jelent meg Darvay Nagy Adrienne könyve a temesvári magyar színészetről (Állandóban változékonyan, Temesvár, 2003), és gondosan dokumentált, emlékalbum jellegű adattár örökítette meg a színház alakulásának 55. évfordulóját is (2008). Kiemelkedő szakmai teljesítmény a szatmárnémeti magyar társulat történetéhez írt kétkötetes adattár, Csirák Csaba 1250 oldalas munkája (Hatvan év krónikája. Szatmárnémeti, 2013). Bodó Ottó 2011-es keltezésű doktori értekezése az erdélyi magyar színházak művészi profiljának alakulását követi nyomon az 1990–2010 közötti időszakban (A rendszerváltás utáni erdélyi magyar színház). A szerző vizsgálódásának körébe bevonta az 1990 után alakult három székelyföldi színházat is (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely). Értekezését a vizsgált színházak játékrendje, illetve az elnyert szakmai díjak számbavétele egészíti ki. Két évtized fesztiválszereplésre válogatott erdélyi elő- adásairól, az elnyert társulati és egyéni díjakról tájékoztat Darvay Nagy Adrienne 2008-ban megjelent könyve (A kisvárdai fesztivál 1989– 2008). 2 A szűkebb szakmának és a szélesebb olvasóközönségnek most egy új kiadványt kell elhelyeznie az erdélyi magyar színháztörténeti munkák sorában. A mutatós kiállítású, különleges formátumú kötet 3 alcíme szerint a Marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatán 1961–1978 között bemutatott elő- adások történetének legfontosabb adatait tartalmazza. A mű kiadója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kutatóközpont, amelynek – eddigi nyilatkozatai és a kötethez írt bevezető tanulmány alapján – Gáspárik Attila igazgató a meghatározó alakja. Erre utal az a tény is, hogy a könyv bemutatója alkalmával ő helyezte el az új kiadványt a szakma és az erdélyi magyar kultúra kontextusában – meglehetősen tájékozatlanul: „Színházkutatás nem történt ebben az országban, mert nem létezik alapkutatás és nincsenek színháztörténészek” – idézi a könyvbemutatón elhangzottakat Antal Erika beszámolója (Székelyhon.ro portál. 2017. jún. 29), míg egy másik forrás szerint a szakma lesújtó véleményét így „árnyalta” a nyilatkozó: „Erdélyben az elmúlt 25 évben nagyon sok történelmi kutatás jelent meg, de színházkutatás nem történt, mert nincs alapkutatás, nincsenek alapforrások”. (K. Nagy Botond beszámolója. Népújság, 2017. júl. 1). Úgy gondolom, a recenziót bevezető felsorolás szükségtelenné teszi e kijelentések megbízhatóságának vizsgálatát. Kezdjük a könyv fellapozását a szerzői/szerkesztői előszóval. „Kötetünk méltó hivatkozási alap kíván lenni, amelyben alapvető információkat talál a színháztörténeti kutató” – szól az előszó utolsó mondata. Ezzel csak egyetérteni lehet, hiszen minden adattár szerkesztőjének ez a legfőbb ambíciója, de egy adattár méltó voltának leghitelesebb fokmérője a pontossága. Az a pontosság, amely időben kiszűri az olyan banális hibákat, mint amilyent a bevezető tanulmány szerzője követ el: „a vizsgálandó 12 évről” beszél az „1961–1978” című írása második sorában. Sajnos, ugyanez a hiba ismétlődik a szöveg angol és a román fordításában is. E bevezető tanulmány történelmi tablóvázlatának leegyszerűsítő szemléletéről sokat mond az összegező utolsó bekezdés. A szerző, Gáspárik Attila itt a vizsgált időszak abszolút jellemzőjeként a „kettősséget” [értsd: kettős beszéd4 ] határozza meg, s ezt így írja körül: „Egy párt működött és minden az ő kezében futott össze. A színházakat és általában a művészeteket az ideológia eszközének tekintették. A nézők nagy része azonban nem. Miközben a hatalom azt hitte, hogy az a sok ember a színházban éppen átalakul ideológiailag, az a sok ember valójában közösséget alkotott, önbizalmat kapott.” Hasonlóan banális leegyszerűsítéssel találkozunk a gondolatmenet befejező mondatában is: „Sok rosszat lehet elmondani arról a korról [1961–1978], de ne higgyük azt, hogy a szocializmus dolgait intéző emberek egytől-egyig gonosz, rossz ízlésű, ostoba alakok lettek volna” (14. oldal). Végiglapozva a könyvet, leginkább a gazdag képanyag ragadja meg az ember figyelmét. A kiváló minőségű, szépen tördelt képi illusztráció a kötet legnagyobb erőssége: jól érzékelhető, hogy a szerkesztési koncepciónak ez volt a középpontjában, hiszen a nagyközönséget feltehetően ez a jól lapozható színházi képes album jelleg fogja leginkább vonzani és vásárlásra csábítani. A tizenhét évad százhét produkciójának előadóit 329 felvétel villantja fel, és itt külön ki kell emelni a digitális képfeldolgozás (Vidám Horváth Beáta, Huszár Gábor) és a tördelést végző szerkesztő, Para István munkáját. A bemutatott darabok zömét sikerült olyan felvételekkel illusztrálni, amelyek érzékeltetik a színészi játék, az adott előadás atmoszféráját. Ez a gazdag képanyag azonban filológiailag nincs kellőképpen megtámogatva, s talán leginkább ebben lehet tetten érni a kötet szerkesztési koncepciójának bizonytalanságait. Egy nagyközönségnek szánt albumban megengedhető, hogy a képaláírásokban a színészek neve mellett nem jelenik meg a zárójeles szerepnév. Kutatói munka esetén azonban már zavaró, hogy a szerepneveket képenként kell visszakeresni az adott előadás szerep-osztásában. Súlyosabb probléma, hogy a képanyagban lehetetlen a színészek neve szerinti visszakeresés, a kötet névmutatója csak a szereposztásokban előforduló neveket jelzi. A statisztikai fejezet sűrű adathalmaza évadonkénti bontásban, műsorrétegek szerinti besorolásban adja meg az előadások, illetve a nézők számát, és ezeknek az adatoknak a százalékos arányát egy-egy évadban grafikailag (kördiagramokban) is megjeleníti. Ez a fejezet nyilvánvalóan nem a nagyközönségnek szól, de sajnos, a kutatás számára is csak részlegesen hasznosítható: a közölt adatokból nem rajzolódik ki átfogó kép a vizsgált időszak mutatóinak változásairól, a jellegzetes tendenciákról – ehhez nyilván a részadatokat függvénybe foglaló grafikus ábrázolásra, illetve az erre épített minimális értelmezésre lett volna még szükség. A szerkesztői munkában jobban kellett volna figyelni a műsorfüzetekben megjelent anonim előadás-ismertetések túltengő felhasználására: a kötet ezáltal a kelleténél nagyobb arányban, a szükségesnél több példát nyújt a vizsgált periódus hivatalosan „ajánlott értelmezésére” (idézőjelben a szerkesztői kifejezés). A korszak vezető színészeit bemutató Prospero-sorozat köteteiből, A Hét 1982-es, Színjátszó személyek c. évkönyvéből, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjteményekből, portrévázlatokból ennél sokkal élőbb, színész- és színpadközeli szövegillusztrációkat lehetett volna kiválogatni. Végül néhány megjegyzés a kötet könyvészeti apparátusáról. Tudnivaló, hogy a bemutatott darabok sajtóvisszhangja, az összegyűjtött sajtó- és fotóanyag – előadások szerint rendszerezve – évad végén az egyes produkciók archívumi gyűjtőborítékjába kerül. További kutatások kiindulópontja és támasza (lehet), ha az ily módon rendszerezett dokumentáció könyvészeti adatai szakmai nyilvánosságot kapnak. Nehéz és aprólékos filológiai munka egy ekkora terjedelmű anyag sajtó alá rendezése, de rendkívüli módon megemelte volna a kötet felhasználhatóságát (és presztízsét), ha az egyes előadásokról írt kritikák, méltatások, a színrevitelhez kapcsolódó interjúk, műhelyvallomások, előadásfotók adatait, illetve a sokkal ritkább hang- és videó-felvételek elérhetőségét is feltüntette volna az adattár. Kézenfekvő példaként kell itt jeleznem egy kihagyott lehetőséget: a marosvásárhelyi rádió archívumának színházi hangfelvételeiről deklaráltan a kutatás céljaira készült egy bibliográfiai számbavétel – összeállítója, Tompa Enikő szerkesztő felkérés esetén bizonyosan közreműködött volna, hogy munkája szakmai nyilvánosság elé kerüljön. Terjedelmi okokból hiánylistámat csupán vázlatpontokban tudom folytatni – a következő adattár megszületését és jobbítását célzó konstruktív szándékkal. Amit hiányolok: betűrendes címtár az előadások és fotók cím szerinti visszakeresésére; díjak és szakmai elismerések kronologikus felsorolása; a műszaki-adminisztratív személyzet betűrendes névsora, a társulatvezetők, igazgatók és vezérigazgatók kronologikus felsorolásával együtt; a vizsgált periódus turnéállomásainak és kiszállásainak betűrendes adattára – ez utóbbi nélkül például lehetetlen a marosvásárhelyi színház regionális kisugárzásának felmérése. A felhasznált szakirodalmat felsoroló szegényes – négy (!) címet tartalmazó – bibliográfiából érthetetlen módon kimaradtak a Szabó Duci, Mende Gaby, Lohinszky Loránd, Farkas Ibolya életútját bemutató Prospero-könyvek, a Harag György, Kovács György, Erdős Irma, Illyés Kinga emlékének szentelt interjú- és kritikagyűjtemények, illetve a színház alapításának 25. évfordulójára megjelent jubileumi kiadvány adatai. Legjobban Kovács Levente intézménytörténetét (2001) hiányolom, ebben ugyanis több fejezet foglalkozik a Székely Színház utóéletével. A forrásművek közül a Tompa Miklóssal készült életútinterjú (Bérczes László, 1996) kimaradása a leginkább szembetűnő. Minden megjelent adattár olyan közös szellemi tulajdona egy szakmának, egy-egy intézménynek, amely a jéghegy vízből kiálló csúcsaként jelzi az archívumot összegyűjtő és „felépítő” elődök nem látható, ám jóval nagyobb terjedelmű rendszerező munkáját. A kötetet bemutató Gáspárik Attila a színház eddigi irodalmi titkárainak, és kiemelten Székely Ferencnek mondott köszönetet az itt végzett áldozatos munkáért. Egy tizenöt évvel ezelőtti kutatás vezetőjeként szeretnék magam is megnevezni öt „archívumépítő” embert a közelmúltból. Egyetemi kollégáimmal, Albert Máriával és Balási Andrással, valamint Ferencz Éva, Fodor Zeno és Horváth Beáta volt és jelenlegi színházi alkalmazottakkal A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) – színháztörténeti adattár és tanulmányok című kétéves színháztörténeti projekt keretében működtem együtt a 2002–2004 közötti időszakban, a Sapientia–Kutatási Programok Intézete finanszírozásának köszönhetően. Közös munkánk részeként indult, de végül ettől függetlenített formában jelent meg a Székely Színházban bemutatott elő- adások történetének legfontosabb mutatóit összegező adattár (Horváth Bea, 2006). A kutatás végső eredményeként az adattári részt egy előadáscímek szerint visszakereshető fotó- és cikkgyűjtemény kataszterrel, valamint egy időrendben összeállított, 325 tételt tartalmazó plakátkatalógussal egészítettük ki. A projekt befejezésekor természetesnek vettem, hogy az elkészült tanulmányok és katalógusok másolatban a színház irodalmi titkárságán is ott maradnak, és szabadon felhasználhatók. Nem volt alkalmam eddig nyilvánosan köszönetet mondani a projekt résztvevőinek, most pótolom ezt. Számomra kutatásvezetői elégtételt és szakmai visszaigazolást jelent, hogy egykori munkánk alapkoncepcióját és néhány adatfeldolgozási megoldását viszontláttam nemcsak az előző, hanem ebben a frissen megjelent adattárban is. Lázok János 1 Ferencz Éva–Keresztes Franciska: Marosvásárhelyi Állami Színház 1961–1978. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház-Kutatóközpont, Marosvásárhely, 2017. 2 A felsorolás terjedelmi okokból nem tartalmazza a megjelent életútinterjúk, színészi és rendezői pályarajzok, alkotói önéletírások (közel harminc kiadvány) könyvészeti adatait. 3 Keménykötésű, A/4 közeli formátum, 311 oldal. Az ízléses borítóterv Hodgyai István munkája. 4 A fogalom árnyalt értelmezését lásd D. Lőrincz József írásában, A kelet-európai ambivalens diskurzusról. Elérhető: https://epa.oszk.hu/00000/00036/00044/pdf/10.pdf (2017. júl. 25) Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
